Végtelen és hatékony gonoszság: több ezer éve gyilkoljuk egymást vegyi fegyverekkel

A háború gyakorlatilag az emberiség történetének hajnala óta jelen van az életünkben. A harcoló felek már egészen a kezdetektől fogva gyakorlatilag mindent bevetettek a győzelem érdekében, legyen az bármilyen brutális is. A vegyi fegyverek használata például egészen a késő kőkorszakig nyúlik vissza. 

Talán egy kicsit meglepő lehet, hiszen a ,,vegyi fegyver" kifejezésről könnyedén az Agent Orange [az amerikaiak által a dél-vietnami őserdők kiirtására használt, súlyos fejlődési rendellenességeket is okozó vegyi fegyver] juthat az átlagember eszébe, ám a használatuk gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. A vegyi fegyver egy gyűjtőfogalom: a tömegpusztító fegyverek közé sorolt, az ember egészségére nagyon ártalmas, maradandó kárt vagy halált okozó fegyvert jelenti. A definíció szerint egy vegyi fegyver abban az esetben alkalmazható katonai felhasználásra, ha kellően mérgező, könnyen kezelhető illetve könnyen és nagy mennyiségben előállítható. A használatuk szigorúan tilos, ezt pedig egy nemzetközi szervezet, a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (Organisation for the Prohibition of Chemical Weapons) ellenőrzi. 

A vegyi fegyverek használata már a késő-kőkorszak vadászó-gyűjtögető társadalmában elterjedt volt: mérgezett nyilak segítségével ejtették el a zsákmányukat és ezt használták az ellenséges csoportokkal való küzdelemhez is. A mérget különböző növényekből, leginkább kígyókból és skorpiókból vonták ki. A mérgezett fegyverek használata annyira gyakori volt az őskorban és az ókorban is, hogy már az ortodox hinduk számára készített előírás-gyűjteményben, a Kr. u. 2−3. századból származó Manu-féle törvénykönyvben is deklarálják: ,,tilos a mérgezett fegyverek használata". De nem csak a növényi és állati eredetű mérgek, hanem a mérges gázok is nagyon hamar megjelentek a hadviselésben. Az első feljegyzések a Kr. e. 4. századból származnak: ezekből kiderül, hogy az ostromló seregek gyakran folyamodtak a mustár és más mérgező növények elégetett füstjéhez a harcban. Az Athén és Spárta között dúló peloponnészoszi háborúban pedig a spártaiak a fa és a kén keverékét meggyújtva tették harcképtelenné az ellenfelet. 

Épp a gyakori használatuk miatt a vegyi fegyverek tiltására irányuló törekvések is viszonylag hamar megjelentek: 1675. augusztus 27-én a franciák és az angolok által kötött strasbourgi megállapodásnak az egyik cikkelye betiltotta a „hitszegő és gyűlöletes" mérgező eszközök használatát. A 19. század végére aztán olyan mértékűvé nőtt a félelem a vegyi harci anyagokkal szemben, hogy az 1899-ben megrendezett hágai konferencián külön napirendi pontként tárgyalták a kérdést. A konferencián meg is született a nyilatkozat a vegyi fegyverek használatának tilalmáról (ami nem akadályozta meg a harcoló feleket a keleti és a nyugati fronton gáztámadás végrehajtásában az első világháborúban). Az első világháború után ismét felmerült, hogy nemzetközi egyezményben kellene tiltani a mérgező vegyi fegyverek harctéri használatát. Az 1925-ös genfi egyezményt a világ vezető hatalmai közül tizenhat írta alá − ebben deklarálták, hogy nem alkalmaznak többet vegyi fegyvereket a háborúkban. Az egyezmény azóta is érvényes. 

Bár a közhiedelem úgy tartja, hogy a német csapatok alkalmaztak először vegyi fegyvereket az első világháborúban, ez tévedés, ugyanis a franciák voltak azok: 1914 augusztusában etil-brómacetát tartalmú könnygázt vetettek be a támadó német csapatok visszaszorítására. A várt hatás azonban elmaradt, annyira alacsony volt a gáz koncentrációja. A német csapatok először 1915 januárjában alkalmaztak vegyi anyagokat: Bolimów városánál a különösen veszélyes xilil-bromiddal támadták az oroszokat. A nagy hidegben a gyilkos gáz egy része megfagyott, de még így is több ezren haltak bele a támadásba. A már mindenki által ismert „első" vegyi támadást is a németek hajtották végre: 1915 áprilisában klór hatóanyagú gáztámadást hajtottak végre az antantcsapatok ellen. A gáz által végzett brutális pusztítás még a németeket is meglepte; a velük szemben álló kettő francia hadosztály megtizedelődött, a frontvonalon pedig nyílt egy 7 kilométeres rés. 

A két világháború közti időszakban pedig kifejezetten virágzásnak indult a mérges gázok vizsgálata és fejlesztése, ekkor fedezték fel ugyanis az úgynevezett ideggázokat. A tabun névre hallgató, legelső ideggázt 1936 decemberében fedezte fel egy német vegyész. Gerhard Schrader az addig használatban lévő rovarirtó szernél szeretett volna egy erősebb anyagot előállítani, amikor felfedezett egy rendkívül mérgező foszfátvegyületet. A németek a tabun után a szarint is hamar felfedezték 1938-ban. 

A két, szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú vegyület a központi idegrendszerre van rendkívül roncsoló hatással, a gerincoszlop üzenettovábbító képességét gátolja, emiatt az áldozat képtelen lesz uralni a saját testét. A gázmérgezés után a pupilla összehúzódik, az emésztés, szívverés és a légzés leáll, végül az áldozat pedig megfullad. A szomán nevű ideggáz felfedezése is a németeknek köszöhető; az előző kettőhöz hasonló, ám azoknal sokkal erősebb és stabilabb anyagot 1944-ben fedezték fel. Az 1925-ben elfogadott megállapodás ellenére a második világháborúban is számtalan alkalommal vetettek be vegyi fegyvereket, leginkább a távol-keleti hadszíntéren. 

A második világháború során a hírhedt japán 731-es egység emberi ésszel felfoghatatlan borzalmakat művelt a megszállt Mandzsúria területén. Az alakulatról sokáig alig lehetett tudni bármit, ma már azonban tudjuk, hogy mi volt a dolguk pontosan. Bár leginkább 731-es egységként emlegetik őket a világban, hivatalos nevük a Kempeitai Járványmegelőzési Kutatólaboratórium Politikai Osztálya volt. Eredetileg a Kempetai katonai rendőrség keretein belül alapították, hogy tömegpusztító fegyvereket fejlesszen a kínaiak, és talán az oroszok ellen.

Az egység nyolc részlegből állt, az első a megbetegedéseket okozó baktériumokat kutatta, egyebek mellett kolerával, pestissel, tbc-vel és antraxszal is kísérletezett. A második részleg olyan eszközöket készített, amelyek baktériumokat és vírusokat fecskendezhettek a légtérbe. Ezek mellett voltak olyan részlegek, amelyek gránátokat és porcelánbombákat készítettek, nem biológiai harci anyagokat gyártottak, illetve a személyzet kiképzéséért, az anyagbeszerzésért és az orvosi ellátásért feleltek. Az egység által elkövetett borzalmakat inkább nem is részletezzük mélységeiben, legyen elég annyi, hogy az áldozataikat különböző betegségekkel fertőzték meg, élve felboncolták, megcsonkították, megégették és felrobbantották a kísérleteik során. 

Az Agent Orange névre keresztelt szer eredetileg egy növényirtó anyag volt, amelyet 1943-ban fedeztek fel. A szakembereket azonban már a kezdetektől igen aggasztotta, ugyanis használata közben számtalan, emberre és természetre is rendkívül káros mellékhatására derült fény. Az egyik ilyen például az volt, hogy a szerrel érintkező fák gyakorlatilag az összes levelüket lehullatták. A vietnámi háborús ,,pályafutását" azonban épp ennek köszönhette. 1962 és 1971 között ugyanis az amerikai haderő mintegy 77 millió liter vegyületet permetezett ki a dél-vietnami területre. Így ritkították a dzsungelt a területen, hogy az ellenség ne tudjon fedezékbe rejtőzni, illetve táplálékot se nagyon találjon a fertőzött területen. 

A permetezésnek kitett területeken még a mai napig is rengeteg egészségügyi problémával küzdenek: sok gyerek értelmi vagy testi fogyatékossággal születik, emellett a rákos megbetegedések is igen gyakoriak. 

Az 1980 és 1988 között dúló, Irak és Irán közötti háború alapvetően is a brutalitásáról hírhedt, ám azt is tudni, hogy az iraki katonák Szaddám Huszein utasításait követve már a fegyveres konfliktus első hónapjaitól kezdve alkalmazták a vegyi fegyvereket az iráni fegyveres erők és a civil lakosság ellen is. Leginkább tüzérségi lövedékekbe és bombákba töltött tabunt és mustárgázt alkalmaztak. Huszeinnek azonban az sem okozott gondot, hogy a saját polgárai ellen vesse be a fegyvereket: 1988 végén az Észak-Irakban található Halabja kurd város ellen több vegyi támadást is indítottak, aminek következtében az 50 ezer lakosból mintegy ötezren életüket vesztették.  

A biológiai fegyverek vírusok, baktériumok vagy más élőlények, illetve biológiai úton előállított és biológiailag különösen aktív szerves vegyületek, például mérgek vagy pszichoaktív szerek. Biológiai hadviselés során ezeket vetik be az ellenség ellen. Ez a fajta taktika szintén a kezdetektől a hadviselés részét képezi, már az ókorból maradtak feljegyzéseink arról, hogy leprás embereket küldtek a csatába az ellenség megfertőzése érdekében. Az első világháború során a németek titkos biológiai hadviselést folytattak több semleges országban is, például az 1916-is semleges Romániában és az 1917-ig semleges Egyesült Államokban, de valószínűleg Argentínában, Spanyolországban és Norvégiában is. 

Elindult a Naphire.hu YouTube-csatornája, iratkozzon fel a legfrissebb videóinkért!