Hirdetés

Egyre fogy a levegő Ukrajna körül, nem találnak új katonákat a frontvonalra

Horváth Fanni portré Horváth Fanni

Egyre nehezebben találnak a frontvonalon is bevethető katonákat Ukrajnában.

Amikor Pavlo Zsilin és járőre a cserkaszi utcákon jár, a férfiak gyakran kitérnek előlük. Pavlo sorozótiszt, aki katonákat keres az ukrán hadsereg számára.

De majdnem két évvel Oroszország teljes körű inváziója után már nem özönlenek önkéntesek a frontvonalra. Azok többsége, akik harcolni akartak, vagy meghaltak, vagy megsebesültek, vagy még mindig a fronton vannak, és arra várnak, hogy leváltsák őket az új újoncok – írja a BBC.

Cserkaszi központi városában - ahogy máshol is - nem könnyű megtalálni őket, főleg azután, hogy a lelkesedés és a lendület alábbhagyott.

Pavlo története

Hivatkozás másolása

„Nem értem. Az emberek úgy járnak, mintha a háború valahol messze lenne. De ez egy teljes körű invázió, és mintha az embereket még mindig nem érdekelné” – mondta Pavlo.

Csalódott a közöny miatt, amit ő közömbösségnek lát.

„Mindenkinek össze kell fognia, mint az első napon. Akkor mindenki összefogott, mint a testvérek”.

Ehelyett a cserkaszi biztonsági szolgálat folyamatosan lekapcsolja a helyi közösségi médiacsatornákat, amelyek figyelmeztetik az embereket, ha a sorozó csapatok a városban vannak, és figyelmeztetik őket az elkerülendő területekre.

Pavlo 24 évesen már sok áldozatot hozott a hazájáért.

Mindig is arról álmodozott, hogy katona lesz - felcsillan a szeme, amikor erre emlékszik -, és 2022 februárjában éppen a hadseregben szolgált, amikor az orosz csapatok átgördültek a határon.

Kijev mellett harcolt, majd Szoledarban, a keleti Donbaszban, ahol brutális harcok folytak. Azon az első nyáron áthelyezték Bahmutba.

„Súlyos tűz alá kerültünk. Egy gránát mellettem landolt. Elvesztettem az egyik kezemet. Nem maradt [belőle] semmi” – meséli egy támadásról, amelyben súlyosan megsérült. Sikerült bemásznia egy bokor alá, és imádkozni kezdett.

A katona bevallotta, hogy a kórházba kerülés hatalmas megkönnyebbülés volt: nem csak azért, mert túlélte, hanem mert végre kikerült a frontvonalból. „Nehéz volt ott. Nem is tudom szavakba önteni”.

Pavlo sérülései súlyosak voltak. A jobb karját a válla alatt amputálták, még mindig fájdalmat érez ott, ahol a végtagja hiányzik, és repeszek vannak a lábában. Az egyszerű protézise korlátozott mozgást biztosít számára.

De ő tovább akart szolgálni, ezért lett sorozótiszt.

Azok után, amin keresztülment, vajon megérti-e, hogy más férfiak miért kerülik el a behívót?

„Egy nap majd a gyerekeik megkérdezik, mit csináltak a háború alatt, amikor a férfiak harcoltak. Amikor azt felelik, hogy "bujkáltam", akkor a gyerekek máshogy néznek majd rájuk” – hangsúlyozta Pavlo határozottan.

Pedig az ár, amit Ukrajna a védekezésért fizet, már most is óriási.

Pavlo elárulta azt is, hogy a barátait is elveszítette a harcokban, „szinte senki sem maradt” a társaságból. „Csak a hozzám hasonló [sérültek] maradtak. A többiek meghaltak”.

Szerhij története

Hivatkozás másolása

A keleti frontvonaltól távolabb, a romok között a gyógyulás jelei mutatkoznak.

A Kijev melletti Irpint a háború legelején az orosz erők szállták meg. Mindenfelé gránátszilánkoktól összetört épületek, de építési munkálatok hangja is hallatszik.

Azok számára, akik mindent elvesztettek, most kis "városok" épültek előre gyártott faházakból, amelyekben egyenként két szoba és egy zuhanyzó van. A lakók körülbelül fele Irpinből származik. Másokat a fronthoz közelebbről telepítettek ki.

Lilia Saviuk és férje most költözött ide a keleti Kakhovkából, amelyet még mindig az orosz erők tartanak megszállva.

A háború kezdetén fiukat, Szerhijt ott ejtették fogságba, és egy pincében tartották fogva. Lilia szerint megkínozták, mert ukránbarát jelszavakat kiabált.

Amikor Szerhij kiszabadult, elhagyta a régiót, és azonnal jelentkezett, hogy Ukrajnáért harcoljon.

Lilia fia egyik lábáról a hús nagy része leszakadt, a lába pedig darabokban volt. Szerhij tavaly ősszel sérült meg Avdijivkában, ahol heves harcok dúlnak, és még az ukrán tisztviselők is elismerik, hogy a hadseregük alulfegyverezett és létszámhiányos.

Egy forrás szerint a különbség 8-1 Oroszország javára.

Lilia és férje nem tudták elhagyni Kakhovkát Szerhijjel, mert idős szüleik nem voltak hajlandóak elmenni. Így hát maradtak, a megszállás alatt, attól tartva, hogy az oroszok rájönnek, hogy a fiuk katona.

Végül akkor mentek el, amikor Szerhij megsebesült, hogy vele lehessenek a kórházban, de Lilia sír a szégyentől, amit a rokonok hátrahagyása miatt érez.

„Ott mindenki a felszabadulásra vár. Az emberek hónapok óta rettegnek, és semmi sem javul” – mondta az asszony.

Lilia szerint a fiával csodát tettek az orvosok, ám Szerhij hajthatatlan és felépülése után vissza akar menni a frontra, hogy tovább harcoljon. Mint mondta, nincs elég katona és a barátainak szüksége van rá.

Ezért Lilia azért imádkozik, hogy előbb a háborúnak legyen vége.

„Azt hiszem, ő már teljesítette a kötelességét” - hangsúlyozta könnyes szemmel a férfi édesanyja. „Anyaként bűn ezt mondani, de amíg ő kórházban van, addig nyugodtan alhatok. Nem tudok aludni, amikor ő a fronton van”.

Vladislav története

Hivatkozás másolása

Cserkaszi szélén van egy temető, ahol a közelmúltban temetettek hosszú sora áll. A város minden korosztályú férfijaié, akik harcban haltak meg, mióta Vlagyimir Putyin orosz elnök kiadta a parancsot a megszállásra.

Ukrajna hősként tiszteli a halottakat, de a gyász a családjukra marad.

Minden sírt nemzeti zászlókkal díszítettek, és koszorúkkal és virágokkal halmoztak el. A keresztekhez rögzített vagy márvány sírkövekbe vésett képek a katonákat ábrázolják katonai egyenruhában.

Inna még nem képes a fia képét a sírra tenni. A kép, amelyet a temetésén használt, még mindig otthon van. Még nem áll készen arra, hogy elengedje.

Vladislav Bykanov tavaly júniusban halt meg egy aknarobbanás következtében Bahmut közelében. Éppen 23 éves lett volna, és már parancsnokhelyettes volt.

„Hiszem, hogy a fiam úgy halt meg, hogy helyesen cselekedett” – jelentette ki Inna határozottan, miközben a lánya csendesen sír mellette.

„Tanár vagyok, és mindig ezt mondom a gyerekeknek: nekünk van igazunk, mi védjük a hazánkat és a gyerekeinket. A fiam minket védett. Ő hitt ebben az ügyben. És én is hiszek” – emelte ki Inna, mielőtt megállna, hogy szemügyre vegye a zászlókat és a körülötte lévő arcokat.

Egy ideje már nem járt a temetőben, és a katonasírok sora megnőtt.

„Azt hiszi, hogy a fiam nem félt? Én is féltem, amikor elment. Mindenki fél a haláltól” – válaszolta arra a kérdésre, hogy mit gondol azokról, akik nem jelentkeznek a harcba.

„De lehet, hogy az oroszok rabszoljánának lenni félelmetesebb? Most már látjuk a halált. Ez nagyon nehéz. Nagyon nehéz. De nincs visszaút. Nem adhatjuk fel”.

Elindult a Naphire.hu YouTube-csatornája, iratkozzon fel a legfrissebb videóinkért!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés