Ki ez az ember a tükörben? Avagy a deperszonalizáció pokláról

Létezik-e az emberi lélek, és ha igen, mi az pontosan? Sokan és sokféleképpen keresték már a választ erre a kérdésre az évszázadok során. Ha van, vajon el is tudjuk veszíteni a lelkünket? Ha igen, azt egyetlen állapot okozhatja, és ez a deperszonalizáció. 

A 21. századra már a társadalom szintjén is egyre nagyobb figyelmet szentelünk a mentális egészségnek. Egyre többen merik felvállalni, ha problémájuk addódik ezen a téren, mind többen és többen fordulnak szakemberhez segítségért, a koronavírus-járvány után pedig már a munkaerőpiacra is kezdett betörni a mentális egészség ápolásának igénye. Mégis létezik egy olyan állapot, amiről nagyon kevés szót ejtünk a gyakorisága ellenére is, ez pedig: a deperszonalizáció. A deperszonalizáció (DPDR) a disszociatív zavarok kategóriájába tartozik, és leggyakrabban a szorongásos betegségek kísérő tüneteként jelenik meg, de nem kizárólag. 

A deperszonalizáció ugyanis komoly traumák vagy halálközeli élmények után is felléphet, de a kábítószerfogyasztás is indukálhatja. A ,,deperszonalizációs roham" következtében az adott illető a szó legszorosabb értelmében függetleníteni tudja magát a testétől. 

Erre az az evolúciós magyarázat, hogy ha a prérin kószáló vadállat elől nincs menekvés, az agyunk el tudja hitetni velünk, hogy nem a mi testünk marcangolódik a vadállat karmai között. Ezt a jelenséget konkrétan úgy kell elképzelni, hogy az ember lenéz a saját karjára, és minden porcikájával azt érzi, hogy az a végtag nem a sajátja. Ezek a rohamok azonban csak nagyon rövid ideig tartanak. 

Külön kórkép formájában a deperszonalizációs zavart kiterjedten még nem tanulmányozták, ám a szakma abban egyetért, hogy leggyakrabban komoly trauma és szorongás nyomán jelentkezik. 

Ez az állapot ugyanis gyakorlatilag az agy védelmi mechamizmusa. Amikor a szorongás, a stressz vagy a negatív érzelmek elérik azt a szintet, amivel az agy már nem tud megbírkózni, akkor egyszerűen ,,fedezékbe vonul". Ha a szervezet elérte a tűrőképességének a határát, az agy mondhatni ,,lekapcsol": megszünteti a fájdalmat és a szenvedést, de ezzel együtt az örömöt is. 

A deperszonalizációs zavarban szenvedő egyének önazonosságukat, testüket és életüket torzult formában érzékelik. De mit jelent ez? A tér és az idő torz érzékelését: a színek, a formák és a fények megváltoznak, a tér megmozdul, szűkebb lesz vagy kitágul, a hangok valószínűtlenné válnak. Az idő folyása megváltozik, a világra pedig egy opálos ködfátyol borul. Az egyén minden pillantát úgy érzékeli, mintha egy álomban járna, a valóság hirtelen elveszti a valóságosságát, mintha egy láthatlan üvegbúra választaná el a külvilágtól. 

A deperszonalizáció következtében az agy gyakorlatilag lekapcsolja a szubjektumot az ,,én"-ről, ezáltal megszűnik az önazonosság érzése. Amíg az állapot fenáll, az azt elszenvedő alany idegenként létezik a saját testében, idegenek számára a gondolatai, a hangja és a tükörképe is. 

A DPDR-el küzdő egyén tudja, hogy saját magát látja a tükörben, de nem érzi, hogy az ő lenne. Minden embernek van egy alap élménye azzal kapcsolatban, hogy milyen a saját testében létezni, ez addig teljesen természetes, amíg valami oknál fogva el nem veszítjük. Sokszor előfordul, hogy kívülről látják magukat, vagy úgy érzik, a koponyájuk legtávolbbi sarkából pislognak a külvilágba. 

Ez az állapot rettenetesen magányos tud lenni: a beteg mindent és mindenkit idegennek érez, amiben eddig örömét lelte, ezért egyedül kínlódik az életből teljesen kirekesztve. 

A DPDR sok esetben saját magától is javul vagy pedig teljesen elmúlik. Ha az idegrendszer kizsigerelése okozta a problémát, akkor azt kell kezelni, ahogy a szorongás és depresszió esetén is a probléma gyökerét kell megszüntetni. Biztosan alkalmazható recept azonban nincsen, mert az okokkal sem vagyunk teljesen tisztában. Ez az állapot nem veszélyes, nem kell tartani attól, hogy maradandó kárt okoz, csak az elszenvedőjének okozhat pokoli kínokat. 

Angolszász tanulmányok szerint ez az állapot a népesség mintegy két százalékát érinti, ami azt jelenti, hogy körülbelül annyi embert, amennyit a skizofrénia vagy a kényszerbetegség, mégis alig tudnak a létezéséről. A terminust Ludovic Dugas honosította meg 1898-ban, a tüneteket viszont sokáig a szorongás és a depresszió mellékhatásának tekintették, bár előfordul, hogy önmagukban jelentkeznek. 

Egy korábbi cikkében a Guardian is arról írt, hogy a DPDR az egyik leggyakoribb, mégis a legismeretlenebb pszichés állapot a világon. Mint írják, rengeteg érintett akár évekig is szenvedhet anélkül, hogy bárki meg tudná nekik mondani, mi a bajuk – sok szakember is csak vállat von, mondván, hogy soha nem hallottak még ilyenről. 

A londoni székhelyű Maudsley kórházban 1999-ben nyílt a kifejezetten a DPDR-ben szenvedőkre specializálódott klinika, az első néhány évben 500 beteget kezeltek. A klinika munkatársai azonban úgy vélik, ez a szám csak a töredéke a valós eseteknek, mert sokan nem is tudnak az állapotukról. A diagnózis fellállítását az is nehezíti, hogy míg sok ember csendben szenved, kívülről szinte semmi nem látszik, így a környezetük nem vesz észre semmit az állapotukból. 

Elindult a Naphire.hu YouTube-csatornája, iratkozzon fel a legfrissebb videóinkért!