Eltitkolt magyar halottai is voltak a 68-as felvidéki megszállásnak

55 éve, az 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel indultak meg a Varsói Szerződés (VSZ) csapatai a csehszlovákiai „ellenforradalom” leverésére. A magyar alakulatokat Zalaegerszegről vezényelték a Felvidékre.

Brezsnyevék tudatosan úgy jelölték ki a magyar megszállási övezetet, hogy az egybeessen az 1938-as első bécsi döntés által visszacsatolt területekkel. 

Az „internacionalista segítségnyújtásról” Moszkva döntött, mivel Csehszlovákia a dubčeki reformokkal "rossz útra tévedt" és a Szovjetunió elejét akarta venni az ottani demokratizálódási folyamatoknak – ezért 

a szovjet katonai vezetés kidolgozta Csehszlovákia megszállásának tervét, az ún. „Duna” hadműveletet. 

Mint Babucs Zoltán hadtörténész a felvidek.ma oldalon megjelent korábbi elemzéséből kiderül, Moszkva először figyelmeztetést küldött a csehszlovák vezetésnek, hogy nem tűri a „prágai tavasz” folytatását. 

Kádár Jánosék a magyar kisebbségre való hivatkozással szerettek volna kimaradni a készülő invázióból, de ez csak Romániának, Albániának és az NDK-nak sikerült (az invázió miatt Albánia szeptemberben egyedüli tagként ki is lépett a Varsói Szerződésből). Magyarország igyekezett közvetíteni a szovjetek és a csehszlovákok között, de a tárgyalások zátonyra futottak.

Júliusban érkezett meg az utasítás Moszkvából, hogy legalább egy hadosztállyal részt kell vennünk a megszállásban. 

A zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztályra esett a választás, amelyet július közepén készültségbe helyeztek, és tartalékosokat is mozgósítottak. 

Az északi határ mellett összpontosított hadosztály több mint 10 ezer fős volt, 167 db harckocsival, valamint a magyar légierő kilenc MiG-15-ös és MiG-21-es századát is készültségbe helyezték, összesen 99 vadászgéppel.

A szovjet döntés az invázióról augusztus 18-án született meg, eszerint 

amelyben a Vörös Hadsereg kijelölt alakulatai mellett három lengyel és egy magyar hadosztály, továbbá egy bolgár lövészezred vesz részt. 

A zalaegerszegi hadosztálynak egy többségében magyarlakta városokat kellett elfoglalni, köztük Lévát, Párkányt, Nyitrát, Érsekújvárt, Nagykürtöst, Nagytapolcsányt, Pöstyént, Galgócot, Szeredet és Vágújhelyet. 

Ezt a magyar zónát néhány nappal később 1500 km²-rel növelték meg, amely így a Kis-Kárpátokig nyúlt és Nagyszombatba is magyar csapatok vonultak.

Ahogy 1956-ban, úgy a nyugat 1968-ban sem avatkozott be a szovjet megszállásba, a NATO csupán erődemonstráló hadgyakorlatot tartott, az osztrák légierő pedig fokozta határ menti tevékenységét.

Az invázióval szemben a csehszlovák vezetés sem tanúsított ellenállást, így összecsapásokra nem került sor. 

Mégis voltak veszteségek, a magyar hadosztálynak balesetek következtében 

A Felvidékről végül október végén térhettek haza a magyar katonák, de a hivatalosan csak „Zala” gyakorlatként emlegetett beavatkozásról Kádárék igyekeztek a közvélemény előtt a lehető legkevesebbet beszélni, nem osztottak kitüntetéseket és az áldozatokról is hallgattak.

Az „emberarcú szocializmus” megszemélyesítője, Alexander Dubcek nem jutott Nagy Imre sorsára, nem indítottak pert ellene, de teljesen vissza kellett vonulnia minden tisztségéből. 

A prágai tavasz erőszakos leverése egybeesett a nyugatot is megrázó eseményekkel, köztük Robert F. Kennedy és Martin Luther King meggyilkolásával valamint az 1968-as nyugat-európai diáklázadással.

Dubceket az 1989-es „bársonyos forradalom” után megválasztották a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság törvényhozása elnökének, de 1992 júniusában máig tisztázatlan körülmények között autóbaleset érte, aminek következtében néhány héttel később elhunyt. 

A hajdani Csehszlovákia végül 1992. december 31-én szűnt meg, amikor megalakult az önálló Szlovákia és a Cseh Köztársaság.