“Volt, aki meghalt” - Krug Emília megrázó vallomása

Vele ébredhetünk reggelente a Startban, találkozhatunk vele napközben, s az sem kizárt, hogy lefekvés előtt is őt nézzük az ATV-n, a Nap híre című műsorban. Krug Emília ma már a csatorna egyik legnépszerűbb arca, aki szinte ösztönösen érzi meg, mi az, ami igazán érdekelné a tévénézőket, és nem rest feltenni a keményebb kérdéseit sem a vendégeinek. A műsorvezető most meglepő dolgokról mesélt a Naphire.hu-nak: elárulta, hogy tizenévesként beteg gyermekeket is táboroztatott - és ez az élmény biztosan sokat tett hozzá a személyiségéhez.

Naphire.hu: Egy korábbi interjúban mesélte: diákként táboroztatott hátrányos helyzetű gyermekeket…

Krug Emília: Igen. 18 éves koromig a Deák téri Evangélikus Gimnáziumba jártam egy nyolcosztályos osztályba. Ott volt egy énektanárnőm, aki a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség táboraiban is dolgozott, ahol mozgássérült és értelmi fogyatékkal élő gyerekeket nyaraltattak, s ő hívott ide. Különböző hátterű gyerek voltak: akadt, aki gyermekotthonban élt, és egész évben azt a 10 napot várta, hogy egy kicsit kiszabaduljon, de volt olyan is, aki szerető családból érkezett. Nagyon változó állapotú fiatalokat kell elképzelni. Voltak, akik nehezen, de lábra tudtak állni, mások kerekesszékben töltötték az életüket, megint más súlyos izomsorvadással élt, a fejét is alig tudta elfordítani, viszont szellemileg teljesen ép, vidám, nyitott kiskamasz volt. Sokukat éjszaka forgatni kellett, mert maguktól képtelenek voltak rá, és elgémberedtek.

Naphire.hu: S tizenéves lányként így töltötte a nyár egy részét?

Krug Emília: Igen. Páran a gimnáziumból, meg más önkéntesek velük töltöttük a nyári tábort, sőt, sokszor ősszel is találkoztunk. Ezek az élmények nagyon jó korban kaptak el engem, észrevétlenül váltam nyitott, empatikus, segíteni kész, és segíteni merő emberré. Tudom, ez nagyon furcsán hangzik, de miközben a velem sokszor egykorú fiatalokat pisiltettem, segítettünk fürdeni, enni, mindeközben hihetetlen sokat nevettünk és felhőtlen napokat töltöttünk ezekben a táborokban, szép barátságok szövődtek. Volt, akinek a beszédét sem lehetett jól érteni, és akkor versenyezve próbáltuk kitalálni, mit szeretne reggelizni, vagy mit nem. Ne érts félre, véletlenül sem rajtuk nevettünk, hanem magunkon, a segítők bénázásain, amik abból fakadtak, hogy mi nem voltunk profi segítők. Hiszen az egy nagyon speciális tudás még felnőttként is, hogy valakit miképp raksz át az ágyból egy kerekesszékbe, vagy hogy fürdeted meg úgy, hogy közben vizesen, szappanosan nehogy kicsússzon a székből és baleset történjen. Rengeteget bénáztunk, de mindezt valami ösztönös természetességgel és jókedvvel oldottuk meg, ami szerintem abból fakad, hogy még szinte gyerekek voltunk, semmi nem volt bennünk a felnőttek esetleges előítéleteiből, idegenkedéséből.

Naphire.hu: Mi mindent hozott magával ezekből az élményekből?

Krug Emília: Ott azt tanultuk meg, hogy kell másokra odafigyelni, nyitottnak lenni és mindezt nem kényszer, vagy felnőttek utasítására, hanem mert egyszerűen jó volt együtt lenni, szerettük egymást, ezért természetes volt, hogy segítünk, ahogy tudunk.

Naphire.hu: Mi lett ezekkel az ismeretségekkel? Egynyáriak maradtak?

Krug Emília: Hosszú ideig sokukkal még tartottuk a kapcsolatot, olykor összejártunk. Aztán az élet vagy elsodort bennünket egymás mellől, és sajnos volt, aki a betegség következtében meghalt közülük. De ez nekem nagyon maradandó, meghatározó élmény. Most, amikor a játszótéren a 3 és fél éves gyermekemmel látunk egy kerekesszékes gyereket, akkor teljes természetességgel mondom Máténak: Gyere, nézzük meg, barátkozzunk vele, toljuk egy kicsit a kerekesszékkel, annak biztos örülni fog!