Mi van az Oasis körüli elképesztő rajongás és hisztéria hátterében?

Harminc évvel a elsöprő sikerű debütáló albumuk megjelenése után az Oasis bejelentette, hogy újra összeállnak – túlzás nélkül tömeghisztériát okozva ezzel az Egyesült Királyságban és azon túl is. De vajon mi ennek az oka? A BBC ennek járt utána.

A Liam és Noel Gallagher által vezetett britpop együttes őrületbe kergette rajongóit, amikor bejelentették szenzációs újraegyesülésüket . A felállásról annyi látott eddig napvilágot, hogy a zenekarban Noel Gallagher együttesének, a High Flying Birdsnek több tagja helyet kaphat, de ott lesz a visszatéréskor az Oasis-alapító gitáros, Paul Arthurs, azaz Bonehead is, aki az utóbbi években Liammel turnézik és két éve felépült egy súlyos rákbetegségből.

Mint minden nagy zenekarnak, az Oasisnak is van egy legendája: attól kezdve, hogy Alan McGee lemezlovas véletlenül kiszúrta őket egy 1993-as glasgow-i koncertjük meghiúsulásakor, egészen addig a 16 évvel későbbi pillanatig, amikor Liam Gallagher egy gyümölcsdarabot vágott a színpad mögött a bátyjához, Noelhez Párizsban, ami a koncert elmaradását és az Oasis feloszlását is jelentette – emlékeztet a BBC.

Utóbbi történet az évek során mítosszá vált, mivel - a kitartó pletykák és a rajongók kitartó könyörgései ellenére - a Gallagher testvéreknek soha nem sikerült félretenniük nézeteltéréseiket, és újra összehozniuk az Oasis-t. Egészen mostanáig: 15 évvel a feloszlásuk után a zenekar megerősítette, hogy jövő nyáron újra összeállnak egy sor élő koncertre. A hír bejelentésekor azt mondták: „A fegyverek elhallgattak. A csillagok együttállnak. A nagy várakozásnak vége.”

A hatalmas brit és írországi stadionturné (amit a szó szerint hisztérikus érdeklődésre tekintettel könnyen lehet, hogy nemzetközi turné is követ) az egyik legnagyobb - és minden bizonnyal a legjobban várt - zenei visszatérést jelenti a popzene történetében. És a középkorú X generációsok mellett megjelent a rajongók egy teljesen új nemzedéke, akik közül sokan még meg sem születtek, amikor a zenekar először megjelent a színen.

A reunion híre egybeesett az Oasis Definitely Maybe című debütáló albumának 30. évfordulójával. Az 1994 nyarának végén, négy hónappal első kislemezük, a Supersonic után megjelent album minden idők leggyorsabban fogyó debütáló albuma lett az Egyesült Királyságban, Liam és Noel rock 'n' roll sztárokká váltak, az Oasis pedig egy generáció legnagyobb brit zenekarává, akik 75 millió lemezt adtak el világszerte.

A zenekar kezdettől fogva hatalmas magabiztosságával tűnt ki - már a legelején kijelentették, hogy nagyobbak lesznek, mint a Beatles. Mégis, egy csapat manchesteri munkásosztálybeli srác számára a világuralom korántsem volt biztos, ezt Noel nemrég be is vallotta a Definitely Maybe évfordulója alkalmából adott interjúban. „Egy kib**zott énekes, aki 19 éves és lusta, [én] írom a dalokat, mindenkitől lopunk, aki kib**zottul halott, a másik három srác meg úgy néz ki, mint a vízvezeték-szerelők... ezt nem lehetett volna kitalálni.”

De pontosan ez a háttér és az ebből való kitörés elsöprő vágya volt az, ami az Oasis szupererejének bizonyult, és ami összekötötte őket több millió másik emberrel, akik kétségbeesetten akartak kitörni a mindennapi életükből.

A Definitely Maybe dalaiban Noel egy egész generáció életérzését foglalta össze, azokét a tinédzserekét, akiknek csak a barátai, a kedvenc zenekarai és a hétvégi bulikig tartó visszaszámlálás számított. Az időzítés szerencsés volt: Nagy-Britannia épp kilábalt a gazdasági recesszióból és Tony Blair munkáspárti vezetővé választásával kormányváltás volt a láthatáron. Változás és optimizmus volt a levegőben.

„In my mind my dreams are real” - énekli Liam a Rock N’ Roll Starban, az első Oasis-album első dalában. „Tonight, I'm a rock 'n' roll star” - ez nem egyszerűen a két Gallagher fivér életérzéséről szólt, hanem felhívás volt minden hallgatónak, hogy cserélje fel a hétköznapokat egy varázslatos utazásra, még ha csak 52 percre is. „Mindent megkaphatsz, de mennyire akarod?” - kérdezi a zenekar a Supersonicban.

Az Oasis akkor alakult, amikor a brit gitárzene újjáéledt, az olyan zenekarok, mint a Blur, a Pulp és a Suede szintén nagy sikereket értek el, és a 90-es évek elején uralkodó amerikai grunge színtér ellenszerét jelentették. Az Oasis azonban sosem elégedett meg azzal, hogy egy legyen a sok közül, és nem szégyellte, hogy a világ legnagyobb zenekara akar lenni.

Paul Lester, a Record Collector szerkesztője a Definitely Maybe megjelenésének idején a Melody Maker zenei hetilapnak dolgozott, és az albumot úgy értékelte, hogy „egy olyan lemez, amit egy csapat vakmerő északi csirkefogó készített, és [miközben hallgatod,] arról álmodozol, hogy csatlakozol hozzájuk”. Mégis azt mondja, hogy - a zenekart övező nyilvánvaló hype ellenére - nehéz volt megjósolni, az elképesztő sikert. „Az Oasis inkább az emberek, mint a kritikusok zenekara volt. A kritikusok nagyon is lelkesedtek értük, de mi nem igazán fogtuk fel, hogy ezek a dalok milyen mélyen beivódnak majd a nemzeti pszichébe.”

A BBC emlékeztet: a zenekar második albuma még sikeresebb lett olyan himnuszokkal, mint a Wonderwall, a Don't Look Back in Anger és a Champagne Supernova, de a Definitely Maybe 11 dala az, ami igazán megragadja az Oasis szellemiségét. Semmi sem foglalja össze jobban a zenekar korai izgalmát, mint egy vicsorgó Liam éneklése: „Kitaszított vagy és alávetett, de nem érdekel, mert gyorsan élsz”.

Noel Gallagher a Definitely Maybe-t „az utolsó nagy punk albumnak nevezte sok szempontból”. Ha a Sex Pistols Never Mind The Bollocks lemeze a tinédzserkori szorongásról szólt, akkor a Definitely Maybe a dicsőségről és a győzelemről, mondta.

A Beatles-szerű dallamok, a T-Rex-riffek és a Sex Pistols-attitűd ellenére Noel hatásai kevésbé valószínű helyekről is érkeztek. „Az Oasisban az a jó, hogy a dalok mindenre kiterjedtek” - mondta. „Semmilyen módon nem voltak elitisták. Számomra sok minden az acid house-ból jött, [abből] a közösségi érzésből, hogy mindenki együtt van.”

Ez az érzés jön át a Live Foreverből, a zenekar harmadik kislemezéről, amelyet Noel a Nirvana I Hate Myself and I Want to Die című dalára válaszként írta, és amely a világfájdalom helyett a „bármi lehetséges, még akkor is, ha az esélyek ellened szólnak” érzést sugározza. „Mindenünk elb**zódott, de még mindig azt gondoltam, hogy reggel felkelni a legnagyszerűbb dolog a világon, mert nem tudod, mit hoz a nap” - mondta.

Nem minden daluk volt mámor és provokáció. Az olyan dalokban, mint a Slide Away, a zenekar megmutatta lírai, mondhatni csöpögős oldalát is. Noel dalszövegeiben tagadhatatlanul ott volt a romantika, de Liam nyers, perzselő hangjával párosulva, amelyet gyakran úgy jellemeznek, mint a rock két leghíresebb Johnjának - Lennon és Lydon - tökéletes kombinációját. A zenekar így lett több, mint a részek összessége. „Az előadásmódja és a hangja... és a hozzáállása” - mondta Noel, amikor öccse karizmájáról elmélkedett. „Amit ő tett, az az volt, hogy inspirálta a srácokat a közönségből, hogy csináljanak valamit. Tudjátok, ha ő meg tudja csinálni, én is meg tudom csinálni. És még most is ezt csinálja.”

A két testvér közötti dinamika volt az, ami az Oasis-t a dicsőségig, majd végül a megszűnésig röpítette. Amikor a zenekar útjai 2009-ben feloszlott, Noel azt mondta: „Egyszerűen nem tudtam volna egy nappal sem tovább dolgozni Liammel.” Azóta a sajtóban és a közösségi médiában üzengettek egymásnak. Liam többek között „a munkásosztály árulójának” nevezte Noelt. Noel családja fenyegetésével vádolta Liamet.

Noel nemrégiben más hangot kezdett megütni öccse felé, ami annak a jele volt, hogy talán lehetséges a kibékülés, bár senki sem merte elhinni, hogy a zenekar újra összeállhat. Mivel mindkét Gallaghernek sikeres szólókarrierje van, és mindketten Oasis-dalokat játszanak a koncertjeiken (Liam nemrég fejezte be a Definitely Maybe évfordulós turnéját), azt is megkérdezhetnénk, hogy a rajongóknak tényleg szüksége van egy Oasis-reunionra? Főleg, hogy mire a banda feloszlott, már messze túl voltak a fénykorukon.

A nosztalgia azonban erős drog, és kétségtelenül van valami izgalmas abban, hogy a Gallagher testvéreket újra együtt láthatjuk a színpadon, különösen akkor, ha ez évek óta olyan valószínűtlennek tűnt. Ahogy maga Liam mondja a bejelentésben: „Amikor mi ketten összejövünk, akkor nagyszerű dolgok születnek”. Becslések szerint 2,6 millióan jelentkeztek jegyért az Oasis legendás 1996-os knebworth-i koncertjeire (mindössze 250 ezren voltak sikeresek). Most órák alatt kelt el 1,4 millió jegy a visszatérő turnéra.

Sokak számára ez az első alkalom, hogy élőben láthatják a zenekart. Lehet, hogy az Oasis 15 éve szünetel, de a zenéjük nem halt meg, és ezalatt az idő alatt a rajongók egy teljesen új generációját gyűjtötték össze. Sokan úgy nőttek fel, hogy szüleik Oasis-lemezeket hallgattak velük, és a dalok beszivárogtak a tudatukba. Mások a streaming algoritmusokon keresztül kapták meg őket, hallották, hogy olyan kortárs zenekarok, mint a Blossoms, hatásként említik őket, vagy felfedezték a #OasisCore-t a TikTok-on, ahol a zenekar dallamait pengetik a hálószobájukban. Noel és különösen Liam szóló koncertjeit fiatal rajongók tízezrei látták.

A BBC megjegyzi: a Z generáció minden 90-es évekbeli dologért rajong. Mark Knox, aki a Brit Cult nevű, a 90-es évek és a korai 00-as évek brit popkultúrájának szentelt Instagram-fiókot vezeti, azt mondja, hogy követőinek nagy része 18-24 éves. Szerinte egy olyan generáció számára, amelynek a felnőtté válását a Covid-lezárások határozták meg, ez egy vonzó időszak. „Soha nem voltak hedonista partizós napjaik, és vágyakoznak utána. Szóval a 90-es évek ezeknek a srácoknak ugyanolyan radikálisnak és szabadnak tűnnek, mint a 60-as évek a 90-es évek gyerekeinek” - mondta a BBC-nek. Egy idén készült tanulmány szerint a Gen Z 29%-a szívesebben hallgat 90-es évekbeli zenét, mint bármit ebből az évszázadból.

Neil Ewen, az Exeteri Egyetem média, kommunikáció és kultúra docense jelenleg a 90-es évek iránti nosztalgiát kutatja. Szerinte az évtizedet rózsaszínű szemüvegen keresztül látják ma azok is, akik ott voltak, és azok is, akik nem. „A 21. században az örökös válság idejét éljük” - mondja. „Pénzügyi válság, politikai válság, éghajlati összeomlás, háborúk világszerte... az emberek aggódnak a mesterséges intelligencia miatt. A 90-es éveket többek között azért tartják vonzónak, mert úgy emlékszünk rá, mint a viszonylagos nyugalom időszakára. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni rá, mint a növekedés, a remény évtizedére.” A hidegháború véget ért és 9/11 még messze van, így érthető az akkori optimizmus és a mai nosztalgia, még akkor is, ha ez az évtized számos más problémája felett is átsiklik – teszi hozzá a BBC-nek nyilatkozó szakértő.

Azt is jelentősnek tartja, hogy a 90-es évek volt az utolsó évtized a közösségi média nélkül (Noel Gallagher egyszer úgy jellemezte a Knebworth-öt, mint „az utolsó nagy összejövetelt az internet születése előtt”). „A fiatalok, akiknek folyamatosan azt mondják, hogy a telefonjuk rabjai, hogy semmi sem valódi vagy hiteles, vágynak arra a fajta kapcsolatra, amit romantikusan ábrázolunk, amikor a 90-es évekről beszélünk” - mondja Ewen.

Egy olyan korszakban, amikor ma már a szólóénekesek dominálnak, egy gitárzenekar, amely nemcsak a slágerlistákat, hanem a címlapokat is meghódítja szintén távoli emléknek tűnik. „De hol van a következő Oasis? Zord, büszkén munkásosztálybeli, himnikus rockzenét játszó. Egyszerűen nincs ilyen” - mondja Knox. „Szeretem a Fontaines DC-t, az Idles-t és a Blossoms-t... de anyám nem tudja megnevezni egyik dalukat sem. Az Oasis úgy nézett ki, mint mi, úgy öltözött, mint mi, úgy beszélt, mint mi, és nekünk írt dalokat. És nem hiszem, hogy utána bárki más jött volna, akiről ugyanez elmondható lett volna.”

Sokak számára az Oasis tagjai olyan rocksztárok voltak, amilyeneket ma már nem találni. Az interjúik szűretlenek voltak, a koncertjeik gyakran kicsúsztak a kezükből, a veszekedéseik - akár egymással, akár a társaikkal - nyilvánosak voltak. Az egyik 1994-es interjú, amely a Gallagher testvérek között dühöngő vitába torkollott arról, hogy mi az elfogadható rock 'n' roll viselkedés, annyira legendás volt, hogy kislemezként is megjelent. „Ajándékot jelentettek a zenei sajtónak, mert annyira idézhetőek voltak” - mondja Paul Lester. „Egyfajta egzotikus múzeumi darabbá váltak. Mostanában nem lehet este hét órakor az országos tévékben látni ilyen laza zenekarokat.”

A britpop mint mozgalom féktelen volt, a machosága sok esetben szexizmussal és a nőgyűlölettel is párosulhatott, de a más ügyekben nagyon PC és nagyon kényes Z generációsokat ez most nem zavarja. Amikor az Oasis-reunion napján Keir Starmer miniszterelnök arra figyelmezteti a briteket, hogy „a dolgok rosszabbra fordulnak, mielőtt jobbra fordulnának”, talán egyszerűen a vak optimizmus és a menekülés érzése az, amire az emberek vágynak, és amit az Oasis remélhetőleg nyújtani tud nekik.

Azok számára pedig, akik a Definitely Maybe-t a megjelenés napján vették meg, és órákat töltöttek telefonon, hogy jegyet szerezzenek Knebworth-be, az Oasis újraegyesülése lehetőséget kínál arra, hogy újra átéljék fiatalságunkat, ha csak néhány órára is. Mert, ahogy Noel Gallagher mondja: „Az emberek soha, de soha nem fogják elfelejteni, amit neked köszönhetően éreztek.”

Elindult a Naphire.hu YouTube-csatornája, iratkozzon fel a legfrissebb videóinkért!