Ismét kiéheztek a történelem dögkeselyűi - rendhagyó filmkritika Pajor Tamástól a Nyugaton a helyzet változatlanról

Ölni és ölni hagyni. Pajor Tamás megnézte a "Nyugaton a helyzet változatlan" legújabb feldolgozását. Rendhagyó filmkritikája a naphire.hu-n olvasható.

A Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues) egy vadonatúj német-amerikai történelmi-akciófilm a Netflixen, amely Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent világhírű regénye alapján készült, Edward Berger rendezésében. A film számomra két klasszikust idéz. Stanley Kubricktól „A dicsőség ösvényeit” és Steven Spielbertől a „Ryan közlegény megmentését”, de nemcsak témájában, hanem színvonalában is.

Az első világháború lett a posztmodern tömegvérengzés őstípusa. Ekkor borult bele a világ az illúzióvesztett, gépesített gyilkolásba, a lelkeket számmá degradáló ideológiai agymosás azóta is mutálódó embertelenségébe.

A főhős tizenéves, iskolás státuszból, a helyi nagyuracskák borgőzös uszításától fűtve menetel, ifjonti bizonyításvágytól delejes tekintetű, siheder társaival a frontra. Lelketlen és mindig mások vérével hazárdírozó köztiszteletű bűnözők tüzelték őket, a háborút még nem látottakat. Nem volt nehéz.

A fenyegető párhuzam jelenünkkel nem csak itt húzódik, hanem végig a filmen át. Mert a tömegínségben is nemesporcelánból libasültet zabáló, óbort hörpölő hatalmasok ahogyan ma, úgy akkor is zokszó nélkül küldték a vérpadra a matematikai adattá züllesztett fiakat.

A történet főszereplője, a Felix Kammerer által kiemelkedően megformált Paul Bäumer is egyike azoknak, akiknek nem számított a neve, nem volt érték, hogy megszülettek, hogy anyjuk felnevelte őket és az sem, hogy egykor talán szépreményű feleség és család várhatta volna őket.

Menetelniük kellett végtagjaikat elvesztve, az ellentáborhoz tartozó sorstársaikat szívtelenül gyilkolva, előre az értelemmel nem bíró vér és szennytengerben. Gyáva parancsnokaik hátulról hajtották őket a random halálosztó gépezetbe, ahol az acélszilánkok pillanatok alatt, rosszabb esetben kínjaikat meghosszabbítva roncsolták szét testüket, és ahonnan csak egy szerencsés kisebbség került ki élve, lelkében azonban örökre megnyomorodva.

Sátáni uraik akkor is gyakorlottan hazudták eszmévé a tömeges emberölés parancsszavait.

A rendező Edward Berger gyönyörűen fényképezett lélekközeli mozija radikálisan kerüli a géppuskaropogós sematizmusoktól unalmas sztereotípiákat. Hosszú, úszós, elmélkedő tempójú jelenetei kiválóan készítik elő, és ellenpontozzák a brutális elevenségű harci jeleneteket. Berger és mesteri operatőre, James Friend odaránt minket a mocskos lövészárkokba, a bombatölcsérek krátereibe, az egymást puszta kézzel fojtogató, a középkor háborús eszközeit még nem teljesen leveledlő darabolások elviselhetetlen naturalizmusába. De nem mehetünk el szó nélkül Volker Bertelmann fakó, statikus, riadószerű filmzenéje mellett sem, amelynek konokon és refrénszerűen ismétlődő szólamai valamiféle torzítós gitár és kürthang keverékeként kísérik végig a mozit. Nem feledhető, hogy a film végig erősen átszól a mába.

Az első világháború az apokalipszis nyitányaként tizenhétmillió áldozatot szedett, a második ötvenmilliót. Mindez pedig máig be nem gyógyuló traumák láncolatát szülte, sebhelyes családi történeteket, mind mostig ható aktuálpolitikai és lélektani árkokat, amelynek ellenoldalain ma már nemcsak végtelenül mocskos verbális gyilkolászás folyik, hanem lassan közel egy éve világháborúval fenyegető, tényleges emberírtás is.

Úgy látszik néhány évtized átmeneti béke után mindig újra kiéheznek a történelem dögkeselyűi, és nem nyugszanak, amíg jól nem lakhatnak a hullákból. Ezek a hatalmasok ma is boldogan csókolják meg saját gyermekeiket, ölelik magukhoz feleségüket vagy szeretőiket, miközben másokét sintérekként mészároltatják le.

Megint a semmiről sem tehető kisembereknek kell rettegniük az elszállt energia- és élelmiszerárak mellett a politikai szörnyetegek rémtetteitől, a harmadik világháború esélyétől. A kritikus pillanatokban a döntés sokszor azoknak a vérszomjas fenevadaknak, zsarnokoknak a kezébe kerül, akik mindig készek megszólaltatni ugyanazt a harci riadót, hadd masírozzanak ismét a tömeghalálba, az alig jelölt sírokba a kisemberek, elég, ha az ő hatalmas nevük fennmarad az utókornak. Azok pedig, akik „egyek” a „sokak” közül, csak remélni tudják, hogy már elég embertárs vére kiált az ég felé ahhoz, hogy a Mindenható megkönyörüljön a világon, véget vetve a pusztítás évezredeinek, hogy eljöjjön egy békésebb kor.

A helyzet változatlan.