Több százan haltak meg a Mount Everesten, mégis rengetegen vágynak a csúcsra - kiderült, miért

Sűrű, borús felhők töltik be az eget, a fagyos szél óránként több mint 100 mérföldes sebességgel szállítja a havat. A fagyos, -36 fokos hőmérséklet miatt pedig gyakoriak az életveszélyes hóviharok és lavinák. Ezek a tipikus körülmények a világ legmagasabb hegyén, a Mount Everesten. A 8849 méter magas csúcs megmászására tett kísérlet hónapokig, néha évekig tartó edzést és kondicionálást igényel, és még így sem garantált a siker. A hegyen valójában már több mint 300 ember vesztette életét, ennek ellenére még mindig több száz hegymászót vonz, akik minden tavasszal elszántan igyekeznek feljutni a csúcsra. De mi kell ahhoz, hogy felmásszunk a világ legmagasabb csúcsára, és egyáltalán mi lehet a motiváció? 

Dr. Jacob Weasel baleseti sebész tavaly májusban sikeresen megmászta az Everestet, miután közel egy évig készült rá. "Felvettem egy 50 kilós hátizsákot, és gond nélkül végigcsináltam két órát a futólépcsőn. Szóval úgy gondoltam, hogy elég jó formában vagyok" - mondta a sebész a CNN-nek. Majd úgy folytatta, hogy rögtön megalázkodott, miután rájött, hogy a kondíciója nem felelt meg a hegy által megkövetelt magas atlétikának. "Öt lépést megtettem, és harminc másodpercre vagy egy percre volt szükségem, hogy levegőhöz jussak" - emlékezett vissza Weasel az Everesten való küzdelmére. 

Azok a hegymászók, akik a csúcsot célozzák meg, általában akklimatizáló rotációt gyakorolnak, hogy a hegyre érkezésükkor a tüdejüket hozzászoktassák a csökkenő oxigénszintekhez. Ez a folyamat magában foglalja, hogy a hegymászók felfelé haladnak az Everest négy kijelölt tábora közül valamelyikbe, és ott 1-4 napot töltenek, mielőtt visszaindulnának. 

Ezt a rutint legalább kétszer megismétlik, hogy lehetővé tegyék a test számára az oxigénszint csökkenéséhez való alkalmazkodást. Mindez növeli a hegymászók túlélési esélyeit és a csúcselérés esélyeit is. "Ha valakit csak úgy feldobnánk az Everest magaslati táborába, még csak nem is a csúcsra, valószínűleg 10-15 percen belül kómába esne. És egy órán belül meghalna, mert a teste nem tud alkalmazkodni az alacsony oxigénszinthez” - mondta Weasel.

Bár Weasel több tucat hegyet sikeresen megmászott, köztük a Kilimandzsárót, a Chimborazót, a Cotopaxit és az Aconcaguát, elmondása szerint egyik sem hasonlítható a Mount Everest magasságához. "Mert nem számít, mennyire vagy jól felkészülve, ha egyszer eljutsz az emberi test tűrőképességének határához, az egyszerűen nehéz” - folytatta.

Az Everest legmagasabb pontján az emberi élet fenntartása szinte lehetetlen, és a legtöbb hegymászó kiegészítő oxigént használ. Az oxigénhiány jelenti az egyik legnagyobb veszélyt a csúcsra igyekvő hegymászókra, mivel az oxigénszint a szokásos érték 40 százaléka alá csökken, amikor elérik az Everest halálzónáját. 

A hegymászók első célpontja az Everest alaptábora, amely körülbelül 5300 méter magasan található, és nagyjából két hétre van szükség ahhoz, hogy oda feljussanak. Ezután indulnak tovább a fennmaradó három táborba, amelyek a hegy mentén helyezkednek el. A csúcs előtti utolsó, négyes tábor a halálzóna szélén helyezkedik el, nagyjából 7950 méter magasan. Itt a hegymászók rendkívül vékony levegőrétegnek és fagypont alatti hőmérsékletnek vannak kitéve, valamilyen olyan erős szélnek, amely képes egy embert lefújni a hegyről.  

"Nehéz ott fent túlélni” - mondta Weasel a CNN-nek, hozzátéve, hogy több hegymászó holtteste mellett is elhaladtak a hegyen. Az elesett hegymászók holtteste jól megőrződik, az intenzív hideg miatt a testek alig mutatnak bomlást. "Valószínűleg jobban ismerem a halált és az élet elvesztését, mint a legtöbb ember. Számomra ez emlékeztető volt a helyzet súlyosságára és arra, hogy milyen törékeny az élet... és még inkább motivált arra, hogy értékeljem a lehetőséget” - mondta a sebész. 

A nagy magasságban kialakuló agyi ödéma (HACE) az egyik leggyakoribb betegség, amellyel a hegymászók szembesülnek, amikor megpróbálnak feljutni a csúcsra. "Az agyad oxigénhiányos állapotban van” - mondta Weasel. Ilyenkor az agy megduzzad, miközben próbálja visszanyerni a stabil oxigénszintet. Mindez álmossághoz, valamint beszéd- és gondolkodási nehézségekhez vezet, és a zavartságot gyakran homályos látás és szórványos téveszmék kísérek. "Hallucinációim voltak, és a barátaim hangját hallottam, és azt hittem, hogy ezek a hangok a hátam mögül jönnek. És voltak vizuális hallucinációim is. Láttam a gyerekeim és a feleségem arcát a sziklák közül előbukkani" - emlékezett vissza a sebész. 

Weasel felidézte, hogy találkozott egy barátjával, Orianne Aymarddal, aki egy sérülés miatt a hegyen rekedt. „Emlékszem, hogy úgy öt percig bámultam őt, és csak annyit mondtam: »Annyira sajnálom«” - mondta Weasel.

"Életem több mint egy évtizedét azzal töltöttem, hogy sebésznek tanultam, hogy segítsek az embereken. És egy olyan helyzetben lenni, amikor valakinek szüksége van a segítségedre, de te nem tudsz segítséget nyújtani... a tehetetlenség érzését nehéz volt feldolgozni" - fogalmazott. Aymard szerencsére túlélte. Kimentették, és több csonttörést szenvedett a lábán, emellett súlyos fagyási sérüléseket szenvedett a kezén. Ám minden sérülése ellenére Aymard a szerencsések közé tartozik.

Az Everest már régóta sírja azoknak a hegymászóknak, akik a hegyoldalon a kemény körülmények vagy balesetek miatt vesztették életüket. Ha egy hegymászó súlyosan megsérül vagy meghal a hegyen, akkor rutinszerűen hátrahagyják őket, ha nem lehet már őket megmenteni" - mondja Alan Arnette hegymászóedző, aki 2014-ben megmászta az Everestet. "Amit a legtöbb csapat az adott hegymászó iránti tiszteletből tesz, az az, hogy a holttestet elviszik a látóteréből. És csak akkor, ha megtehetik. Néha ez egyszerűen nem lehetséges a rossz időjárás miatt, vagy mert a testük belefagy a hegybe. Így nagyon nehéz őket elszállítani" - tette hozzá.

A hegyi edző szerint egy holttestet látni az Everesten olyan, mintha egy szörnyű autóbalesetet látnánk. "Nem fordulsz meg és nem mész haza. Tiszteletteljesen lelassítasz... vagy elmondasz egy imát az illetőért, aztán továbbmész” - mondta.

Tíz évvel ezelőtt történt a leghalálosabb baleset a világ legmagasabb hegyén, amikor egy lavina 12 serpa vezetőt ölt meg. A 2023-es év pedig a leghalálosabb év volt az Everesten: 18 áldozatot követelt a hegy, köztük öt olyan hegymászó veszett oda, akiket még a mai napig nem találtak meg. A holttestek megtalálása hosszadalmas, néha lehetetlen folyamat. A helikopteres mentés és a keresőakciók kihívást jelentenek a nagy magasság és a gyakran alattomos körülmények miatt, és az sem ritka, hogy meghalnak a mentők, miközben másokat próbálnak megmenteni. 

A négyes tábortól a csúcsig körülbelül 900 métert kell még haladni, ami nagyjából 14-18 órát vesz igénybe, ezért a hegymászók általában éjszaka indulnak útnak. "Az egész éjszaka hideg volt. Sötét van és szeles. De reggelre bebizonyosodott, hogy megérte. Nézni a napfelkeltét olyan magasból, és látni, ahogy az Everest piramisának árnyéka rávetül az alattad lévő völgyre... Valószínűleg ez volt az egyik legszebb dolog, amit életemben valaha láttam" - emlékezett vissza a sebész.

"Furcsa ott fent állni, és tudni, hogy minden más a bolygón ott van alattad, ahol te állsz" - folytatta Weasel, aki azelőtt még soha nem érezte magát annyira kicsinek, mint a csúcson. "Az alázat és az önmagunknál nagyobb dologgal való kapcsolat keveréke az a helyes nézőpont, ahonnan meg kell közelítenünk a bolygón való létezésünket."

Weaselhez hasonlóan Arnette is napfelkeltekor jutott fel a csúcsra, és ugyanezt a „kicsiség” érzést tapasztalta. A csúcsról "több hegy volt látható, mint amennyit meg lehet számolni” - emlékezett vissza Arnette. „Hatalmas hálaérzés volt, ugyanakkor tudtam, hogy vissza kell mennem lefelé” 

Általában körülbelül 20 perc, legfeljebb egy óra elteltével a hegymászók elkezdenek leereszkedni. 

Mielőtt elindult Nepálba, Weasel egy sastollat kapott ajándékba, amely jelképezi őslakos amerikai örökségét. Elhatározta, hogy a tollat az Everest tetején helyezi el, "népünk és az elmúlt több száz év alatt elszenvedett szenvedésünk szimbólumaként, megmutatva, hogy a lelkünk nem tört meg, hanem képesek vagyunk felülemelkedni azokon a dolgokon, amelyek velünk történtek” - mondta Weasel, aki felidézte, hogy amikor a sastollat letette a világ tetejére, igazán kiváltságos érzés fogta el, hogy képviselhetette a népét. "Ezért döntöttem úgy, hogy megmászom az Everest csúcsát, hogy példát mutassak arra, hogy a fiatal őslakos gyerekek számára is minden lehetséges" - tette hozzá. 

- fogalmazott Weasel. Arnette háromszor próbálta megmászni az Everestet, mielőtt sikeresen feljutott a csúcsra. "Az első három próbálkozásom során nem voltam tisztában a miértekkel” - mondta Arnette. Azonban amikor édesanyjánál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak, már másképp tekintett a célra. "Azért akartam ezt csinálni, hogy pénzt gyűjtsek Alzheimer-kór elleni küzdelemre,és hogy tisztelegjek édesanyám előtt" - tette hozzá. 

Arnette szerint körülbelül 300 ember kapott engedélyt a nepáli kormánytól a hegy megmászására idén. És azt mondta, hogy ez a szám a korábbi évekhez képest csökkent. "„Azt hiszem, ennek egyik oka az, hogy tavaly 18 haláleset történt, és az emberek felismerték, hogy a Mount Everest veszélyes hegy.” Arnette szerint azonban nem hiszi, hogy ez el kellene, hogy tántorítsa a hegymászókat attól, hogy megkíséreljék a csúcsra jutást. "Nagyon hiszek abban, hogy ha valaki megmássza ezeket a hegyekeet, akkor önmagának egy jobb változataként tér haza" - fogalmazott. 

Bár sokan úgy vélik, hogy mostanra az Everest megmászása túlságosan elüzletiesedett, és csak holttesteken lépdelnek át a hegymászók, miközben a hegy tele van szeméttel. Azonban Arnette szerint a valóság az, hogy mindez csak egy kicsi mértékben igaz, és sokkal több örömet szerez az embereknek, ha képesek feljutni a csúcsra. "Ez az az ok, amiért hegyeket mászunk" - tette hozzá. 

Elindult a Naphire.hu YouTube-csatornája, iratkozzon fel a legfrissebb videóinkért!